Kezembe, pontosabban monitoromra került ma egy gyönyörű blog. Egy kispapáról, aki akkor kezdett blogot írni, amikor feleségével együtt elhatározták, hogy gyereket szeretnének. Ez évekkel ezelőtt volt, de a blog ma is működik, a pár ma már a harmadik gyermekét várja. Teljesen addikt lettem, szinte az egész napom ráment arra, hogy olvasgattam, pedig semmi eget rengető dolog nem történt benne, "csak" annyi, hogy a gyerekek rendben megfogantak, normális terhesség alatt fejlődtek, megszülettek, és azóta is élik világukat. Mindennapos történet. Mégis annyi szeretettel, és évek óta nem szűnő lelkesedéssel ír a kispapa a gyerekekről és feleségéről, hogy ez adja a blog hajtóerejét.
Elmúlt már nálam az a kor, amikor a gyerek témára csak kínosan nevetgéltem zavaromban. Bár életkörülményeim (és itt most nem az anyagiakra gondolok elsősorban) akkor sem engednék a gyerekvállalást, ha lenne apajelölt, az utóbbi kb. fél évben észrevettem, hogy tudatom és a tudatalattim bizony követelni kezdik a biológiai program beindítását: "Szülj gyereket!"
Állítólag többféle nőtípus van (azt hiszem, négy), a legtöbb nőben keverednek ezek a típusok, pl. az anyatigris meg a szexbombázó, csak kiben több van egyikből-másikból, kiben kevesebb. Én állok annyira jól önismeretből, hogy tudom, ideális körülmények közt maga vagyok a megtestesült anyatigris és tyúkanyó egy személyben.
Ugyanakkor: iszonyú türelmetlen is vagyok. Nekem gyereket? A blogot olvasva a videóbejátszásokat végignézni se tudtam, legalábbis azokat nem, ahol a gyermek bőg, mert már úgy is idegesített. Ha ismerős gyerekével kell foglalkozni, jól elvagyok vele - egy darabig. Egy idő után viszont úgy érzem, a saját dolgaimmal kéne foglalkoznom most már, a gyerek meg kerüljön vissza az anyjához, mert fáraszt. Nem akarok pelenkázni, nem akarok szoptatni, nem akarok gyesbeteg lenni, nem akarok stresszelni azon, meg tudok-e adni mindent neki.
Őszintén szólva teljesen ambivalens érzéseim vannak. Én nem akarok gyereket, főleg mert olyan vagyok, amilyen, és mert perpill esélyem sincs rá, hogy valaha lesz, de érzem, hogy kellene, legalábbis a tudatalattim azt érzékelteti velem, hogy gyereket kéne már szülnöm, végtére is elértem abba a korba.
Úgy érzem, nem tudom hogyan kezelni ezt a keszekusza helyzetet, csak a stressztől félek, amit ez a helyzet hosszú távon kiválthat. Nem akarok negyven éves koromra mindenbe-mindenkibe belekötő hülye vénp*csa lenni, csak mert nincs gyerekem. Legszívesebben hagynám ezt azt egész témát a fenébe. De nem lehet...
