HTML

Filózok

Ami szöget üt a fejembe...

Friss topikok

  • AlgoPiri: Köszi szépen, első kommentelőm! :) Van igazság abban, amit írsz. A szerelmes nő hülye, hát ez van.... (2008.07.24. 05:46) Vigyázz, mint kívánsz...

Linkblog

Archívum

Gyereket? Nekem?

2008.07.31. 18:11 AlgoPiri

Kezembe, pontosabban monitoromra került ma egy gyönyörű blog. Egy kispapáról, aki akkor kezdett blogot írni, amikor feleségével együtt elhatározták, hogy gyereket szeretnének. Ez évekkel ezelőtt volt, de a blog ma is működik, a pár ma már a harmadik gyermekét várja. Teljesen addikt lettem, szinte az egész napom ráment arra, hogy olvasgattam, pedig semmi eget rengető dolog nem történt benne, "csak" annyi, hogy a gyerekek rendben megfogantak, normális terhesség alatt fejlődtek, megszülettek, és azóta is élik világukat. Mindennapos történet. Mégis annyi szeretettel, és évek óta nem szűnő lelkesedéssel ír a kispapa a gyerekekről és feleségéről, hogy ez adja a blog hajtóerejét.

Elmúlt már nálam az a kor, amikor a gyerek témára csak kínosan nevetgéltem zavaromban. Bár életkörülményeim (és itt most nem az anyagiakra gondolok elsősorban) akkor sem engednék a gyerekvállalást, ha lenne apajelölt, az utóbbi kb. fél évben észrevettem, hogy tudatom és a tudatalattim bizony követelni kezdik a biológiai program beindítását: "Szülj gyereket!"

Állítólag többféle nőtípus van (azt hiszem, négy), a legtöbb nőben keverednek ezek a típusok, pl. az anyatigris meg a szexbombázó, csak kiben több van egyikből-másikból, kiben kevesebb. Én állok annyira jól önismeretből, hogy tudom, ideális körülmények közt maga vagyok a megtestesült anyatigris és tyúkanyó egy személyben.

Ugyanakkor: iszonyú türelmetlen is vagyok. Nekem gyereket? A blogot olvasva a videóbejátszásokat végignézni se tudtam, legalábbis azokat nem, ahol a gyermek bőg, mert már úgy is idegesített. Ha ismerős gyerekével kell foglalkozni, jól elvagyok vele - egy darabig. Egy idő után viszont úgy érzem, a saját dolgaimmal kéne foglalkoznom most már, a gyerek meg kerüljön vissza az anyjához, mert fáraszt. Nem akarok pelenkázni, nem akarok szoptatni, nem akarok gyesbeteg lenni, nem akarok stresszelni azon, meg tudok-e adni mindent neki.

Őszintén szólva teljesen ambivalens érzéseim vannak. Én nem akarok gyereket, főleg mert olyan vagyok, amilyen, és mert perpill esélyem sincs rá, hogy valaha lesz, de érzem, hogy kellene, legalábbis a tudatalattim azt érzékelteti velem, hogy gyereket kéne már szülnöm, végtére is elértem abba a korba.

Úgy érzem, nem tudom hogyan kezelni ezt a keszekusza helyzetet, csak a stressztől félek, amit ez a helyzet hosszú távon kiválthat. Nem akarok negyven éves koromra mindenbe-mindenkibe belekötő hülye vénp*csa lenni, csak mert nincs gyerekem. Legszívesebben hagynám ezt azt egész témát a fenébe. De nem lehet...

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: gyerek

A főnök, ha nő - a nő, ha főnök

2008.07.28. 17:08 AlgoPiri

Mindig azt mondták nekem, a Jóisten óvjon meg egy nőt egy női főnöktől. Mert nő nővel szemben többet enged meg magának, egy férfit azért - ha a neveltetése is olyan volt - kötelez az udvariasság, ergo nem fog hisztizni, nem lesz alattomos, nem támad hátulról mellbe. Ez alól is vannak kivételek, de egyébként a tétel igaznak bizonyult az elmúlt évek során.

A mostani főnököm nő. Első látásra nagyon bejöttem neki, mint munkatárs, és hamar rájöttem, hogy ha korrekt módon csinálom a dolgomat, annak látszatja van, megbecsülésileg és juttatásokban egyaránt. Gondoltam, eljött végre az én időm, itt egy olyan munkahely, ahol éppen azokat a tulajdonságaimat becsülik meg, amikre máshol rá se bagóztak.

Tündi, a főnököm egy angyalnak bizonyult. Sosem voltam oda a munkahelyi barátkozásért, de vele valahogy annyira összestimmeltünk, hogy sokszor csináltunk közös programot, vásárlásokat, az ő javaslatára a munkaidőből lecsípve. Sosem parancsolt, mindig csak kért, és problémás esetekben kompromisszumkésznek bizonyult. Egy szó mint száz, remekül megértettük egymást. Hamar egyértelművé tette, hogy nem beosztottjának, hanem munkatársának tekint.

Nem mintha pesszimista lennék, de valahogy túl tökéletesnek tűnt minden, úgy éreztem, kell valahol lennie minimum egy buktatónak. Néhány hónap alatt ki is derült, hol vannak a buktatók.

Tündi elvált, de az exférjével közösen vezetik a vállalkozást, úgymond barátokként váltak el, és bár mind a kettő mással él azóta, üzleti ügyeik közösek. (Lelkük rajta, bár én nem így csinálnám.) Az első pofon az volt, amikor kiderült, hogy Tündi exe nem tudja, hogy én mennyit keresek. Nem kell csillagászati összegre gondolni, mert attól azért nagyon távol állok, a lényeg, hogy Tündi nem mondta meg az exnek, hogy mennyit kapok kézbe (a bejelentett összeg persze csak papíron megy, mint szinte mindenhol), ugyanis fél, hogy sokallná az összeget. Mikor ezt megtudtam, lefagytam, egyszerűen nem tudtam hogyan reagáljak. Pláne, mert indirekt módon tudtam meg, Tündi elszólta magát véletlenül.

Aztán nem sokra rá egyszercsak nem kaptam meg az utazási támogatást (aka benzinpénz), amit Tündi ajánlott fel még a legelején. Vártam vagy két hétig, utána amikor az autó szóba került, finoman utaltam rá, hogy ezzel még nem számoltunk el. Tündi "tudom!"-mal reagált, de valahogy furcsa volt az egész szitu, és utána sem történt semmi. Aztán kb. egy hónapra rá kiderült számomra, hogy benzinpénz nem is lesz többet, mert az ex megvétózta. Csak éppen Tündi "elfelejtett" szólni erről. Inkább megvárta, míg magamtól rájövök. A kép akkor állt össze, amikor Tündi vidékre utazott két napra, és akkor volt esedékes a számlák leadása. Én mondtam, hogy akkor odaadom majd a számlákat az exnek, mire Tündi elég hevesen tiltakozott, hogy azt ne tegyem. Ekkor esett le a húszfillér, hogy itt a beígérttel ellentétben nuku támogatás. Majd jöttek sorban a megszegett ígéretek. Nyolc óra helyett hat órára jelentettek be, x összeg helyett y-nal.

Az i-re Tündi hangulatváltozásai tették fel a pontot. Eleinte fel sem tűnt, hogy a kelleténél kissé többször van maga alatt, hiszen azt láttam, mennyi dolga van, hogy sosem ér a végére, sokszor még éjjel is dolgozik, természetesnek vettem, hogy szinte mindig fáradt és kimerült. De amikor akár fél órán belül változott vihorászós jókedvűből olyan mufurccá, hogy szinte hozzá se lehetett szólni, akkor azért már elképedtem, és nem értettem, hogy mi történt, hiszen a köztes időben csak velem beszélgetett és csak munkáról. Mi a fene történhetett vele? Volt úgy, hogy a kilenc óra alatt, amit együtt töltöttünk, többször is megjárta ezt a hullámvasutat, hol jókedvűen beszélgettünk, hol megsemmisítő pillantást vetett rám ha csak egyetlen szót is szóltam, jelezve, maradjak kívül a körein. Enyhén fogalmazva: nem tudtam követni ezeket az érzelmi változásokat. Főleg mert ezek egy idő után a munkára is kihatással lettek, pl. nem tudtam vele egy fontos dolgot megbeszélni, mert nem jött be az irodába vagy két napig, és közben persze a munka is csúszott, és a vége nagy kapkodás lett. Kénytelen voltam ráeszmélni, hogy a cégnél szinte semmi sincs rendesen megcsinálva, mert ha Tündire rájön ez a rosszkedv, akkor magasról és mindenre, ennek folyományaként ezer dolog van félbe-szerbe hagyva, ezer dolog nincs elintézve, és a többi. Emiatt több olyan fontos megbízást nem kapott meg a cég, amelyek közül akárcsak egy is hosszú távra adott volna biztos megélhetést nekik is, meg nekem is.

Most nem tudom, mit csináljak. Itt az első olyan munkahely, ahol - látszólag - megbecsülnek. Ahol tényleg önmagam lehetek, és nem egy betanított biorobot, mert - elvileg - számítanak a kreativitásomra, a munkabírásomra, és talán emberileg is kedvelnek. Az első olyan munkahely, ahol azt éreztem, önként túlórázok, nem elvárásból, mert én szeretnék kész lenni a munkával, és én szeretnék tökéletes anyagot letenni az asztalra. Az első olyan hely, ahol bizalmat szavaztak, jó adag felelősséget is adtak mellé, és mindezt élvezem. Csak valahogy kezd tele lenni a hócsukám az efféle furcsaságokkal, és kezdek nem megbízni Tündiben. Ha viszonylag rövid idő alatt több sunyisága is kiderült, ki tudja, hány ilyen lesz még? Azt mondták, számítsak rá, hogy hosszú távon szükségük lesz a munkámra, amitől persze dagad a májam, de más dolog az elmélet és más a gyakorlat.

Tudom, az erőviszonyok korántsem kiegyenlítettek, mert szimpátia ide vagy oda, ő a főnök, én meg a beosztott. De egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a biorobotságnak is megvannak a maga előnyei. A maga nagyon határozott előnyei.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: munka

Vigyázz, mint kívánsz...

2008.07.23. 21:19 AlgoPiri

... mert a végén még megkapod.

 

A Jóistennek, a Sorsnak, vagy Fortunának köszönjem-e, hogy ma végre felnyílt a szemem, nem tudom.

Van egy srác, akit hogy úgy mondjam, kinéztem magamnak még tavaly nyáron. Lassan egy éve már. Nagyon úgy tűnt, hogy az érdeklődés kölcsönös, amitől repkedős hangulatom és igen víg kedvem lett, főleg, mert ez az érzés évekkel azelőtt kapott el utoljára, és akkor sem sikerült valami túl jól a kapcsolat.

Egy szó mint száz, egy igen ígéretes kezdet után (randik, nagy beszélgetések, flörtölés ezerrel) a srác hirtelen nagyon is visszavett a lendületből. Hogy nem értettem, az enyhe. Aztán azt kellett észrevennem, hogy kicsit furcsán viselkedik: egyik találkozásunkkor kenyérre lehet kenni, kezemet fogja, flört, stb., rá két napra keresztülnéz rajtam, mint egy idegenen. Ezt folyamatosan eljátszotta, egy idő után - talán nem csoda - nagyon összezavarodtam. Még párszor ezt eljátszotta, és már nem csak zavart voltam, de ingerült is; mit szórakozik velem?! Önvád: én csesztem el valamit, én váltom ezt ki belőle? Mit ronthattam el?! És így tovább, és így tovább.

Ma azonban egy olyan beszélgetésben volt részem, ami végképp felnyitotta a szemem. Ez a srác ugyanis - jobb napjain, amikor nem nézett rajtam keresztül, no meg ismeretségünk kezdeti részében - maga volt a tökély. Mr. Right személyesen. Udvarias, intelligens, humoros, kedves, odaadó, nagyvonalú, magabiztos, és még sorolhatnám. És ma, alig néhány órája kiderült, hogy az egész csak álca.

Olyan emberektől tudtam meg róla olyan dolgokat, akik őt nálam ezerszer jobban és régebbről ismerik, és nincs okuk sározni őt előttem. Kiderült, hogy az ő kedvessége, udvariassága csak egy ócska ruha az igazságon, miszerint sunyi, rendszeresen hazudik,  arrogáns és végtelenül beképzelt. Példákkal sűrűn alátámasztva, megkérdőjelezhetetlenül. Olyan jellemhibáival találkoztam most szemtől szembe, hogy szinte szégyellni kezdtem magam: én akaram ezt az embert? Na neeem, az nem is én voltam, hanem valaki más lehetett.

A szerelem vak, mondják, és ha eddig soha, hát most teljesen igazolva látom ezt a tételt. Vak voltam, de teljesen. Viszont nagyon szerencsés vagyok, mert ha megkapom, ami után annyira vágyakoztam, mérhetetlenül nagyobb sebeket szereztem volna a "nem kellek neki" kezdetű népi siratónál.

Érdekes, de még csak csalódottnak sem érzem magam, sokkal inkább megkönnyebbültem. Persze tudtam én, hogy nem engem akar, ez azért elég nyilvánvaló volt, de magyarázatot kaptam végre minden olyan részletre, ami bosszantó vagy érthetetlen volt az elmúlt kb. egy év során. És lehet hogy öntelt dolog ilyet kijelenteni, de akkor is: jó érzés, hogy nem én vagyok a selejtes, hanem ő.

Remélem, azért legközelebb jobban választok...

2 komment

Legyek én is boldogtalan?

2008.07.22. 19:30 AlgoPiri

Van egy kedves ismerősöm, Péter. Péterrel régebben elég jó barátságban voltunk. Azok a tipikus egész estés, világmegváltós beszélgetések voltak, nagyon jól megértettük egymást a legképtelenebb témákban is. Aztán az ahogy lenni szokott, az évek során eltávolodtunk egymástól, felnőttünk, másfelé orientálódtunk. Ritkán azért még találkozunk, mint ahogy ma is történt.


Péterről kiderült, hogy nem boldog, sőt, boldogtalan. Szomorú kutyaszemekkel mesélte magánéleti szerencsétlenkedéseinek egész sorát, kezdve azzal, hogy annak a lánynak, akit ő szeretne megkapni, nem kell, az a lány aki viszont szemet vetett rá, neki nem kell, közben azért kicsit visszasírja a régi barátnőt is, satöbbi.

No igen, ez a lelki békének egy fontos szelete, a magánélet. Emellett van egy szépen fizető, biztos állása, van egy saját háza, van egy baráti társasága, idén nyaralni megy a horvát tengerhez, egészséges mint a makk, és van egy szerető családja. A gépezet működik, egy fogaskerék kivételével, de ő mégis boldogtalan.

Gondolatban gyorsan összevetettem az ő helyzetét a magaméval. Magánélet dettó mint az övé. De emellett az állásom sem nem biztos, sem nem jól fizető, nincs támogató családi hátterem, nincs baráti társaságom és egészséges sem vagyok. Ja, és nyaralásra esélyem sincs. És mindezek ellenére nem érzem magam boldogtalannak!

Ez az ellentmondás sokszor eszembe jut, amikor olyan embereket hallok panaszkodni, akiknek - most őszintén - negyed annyi kihívással sem kell szembenézniük, mint jómagamnak. Akiknek bőven lenne mivel büszkélkedni, akiknek bőven lenne miből erőt meríteni, de ők inkább elsüllyednek egy mocsárban, aminek a neve önsajnálat.

Ilyenkor érzem úgy, hogy szerencsés vagyok mégis. Tudom értékelni még azt a keveset is, amim van. És panaszkodni sem szoktam...

 

Szólj hozzá!

Címkék: szerelmi ügyek

53 kiló és kövér

2008.07.21. 20:14 AlgoPiri

Tegnap este kapcsolgattam a tévét unalmamban, amikor olyan műsorra akadtam, hogy az állam leesett.

A Cool-on ment egy aktmodelleket kereső műsor. Namármost, a célközönség nem én vagyok, de gondoltam, megnézem mik az elvárások, rohanjak-e plasztikai sebészhez, vagy hívjam fel zokogva a kozmetikust, vagy egyszerűen csak kössem fel magam, mivel én sose leszek olyan nő(ci), mint ők.

Bevallom, tévedtem, a vége főcím után nem elkeseredett, önsajnáltatós csokimajszolásba kezdtem, hanem kis híján dühöngtem.

Hogyaszongya volt három csaj, akiket egy kötéllel lazán körbetekerve (erotikusan) fotózgattak, s míg az egyiket fotózták, a másik kettő a háta mögött szavakkal földbe döngölték a kritikáikkal. Ebben az volt a szép, hogy főleg az egyik csajt szapulták, akinek szerintük lelógott a hasa fotózás közben, amikor négykézlábra állt. Szemmeregetés részemről: hasa? Nincs is hasa! Na mindegy, biztos rosszul láttam.

Vége felé a zsűri értékelte a fotókat. Az még hagyján, hogy ott ült egy szépségkirálynő, meg egy (valószínűleg) fotómodell, meg egy fodrász, de ott ült Jáksó László is, akiről el nem tudom képzelni mi köze a témához, hacsak azt nem, hogy szereti a szép nőket, és jópofáskodó híresember.

Szóval, három csaj, izgulnak, merthogy nem egyikük esik csak ki, mindjárt ketten mehetnek a darálóba, mert itten bizony csak egy győzhet. Elvileg legalábbis, mert a profi zsűri menet közben csavart egyet a szabályokon, és a végére kijött, hogy menjenek mégis inkább ketten, ők nem tudnak dönteni (sic!).

A harmadik csaj ellen a legfőbb kifogás az volt, hogy túlsúlyos. Éspedig meg lett mondva nekije, hogy le kell fogyni, de ő csak 80 dekát fogyott. Hoztak is egy mérleget, és az a mérleg 53 kilót és 30 dekát mutatott. A csaj ránézésre lehetett úgy 170 magas. Az ideális testúlya persacc 58-60 kiló lenne. És lebaszták, mint a pengős malacot, mert csak 80 dekát fogyott.

A szünetben - amikor is a zsűri döntést próbált hozni - Jáksó azt a roppant szimpatikus  megjegyzést tette, hogy nézzék már meg a képeket, ez a csaj túlsúlyos, és amelyik képeken ül, ott meg kövér. Még egyszer, a csaj 53 kiló. Na itt ment fel a vérnyomásom, főleg mert utána hozzátette, hogy ők nem anorexiásokat szeretnének ebbe a műsorba. Persze ez a szerencsétlen esett ki, a másik kettő (egyiküknek hercig kis fogszabályzója van ám, fémből, és olyan lóarca, hogy azt vártam mikor kezd el nyeríteni) továbbjutott. Egészségükre.

Annyi de annyi cikket lehet olvasni az anorexiás, túlhajtott, egy-nap-egy-alma modellekről, de valahogy ez volt az amikor élményszinten vésődött az agyamba a dolog. Jó oké, nem a legjobb könyvtárosnőt keresték, hanem aktmodelleket, de annak a csajnak az alakjával semmi hiba nem volt a világon. Ezt a legkritikusabban egy nő tudja megítélni egy másik nőről. Azért nagyon kíváncsi lennék egy olyan férfimagazinra, amelyik bevállalja, hogy 53 kilós debellákat is a címlapra tesz, és leméri, hogy hányan nem nyúlnak undorodva az újsághoz.

Szólj hozzá!

Címkék: kövér szépségipar

süti beállítások módosítása