Mindig azt mondták nekem, a Jóisten óvjon meg egy nőt egy női főnöktől. Mert nő nővel szemben többet enged meg magának, egy férfit azért - ha a neveltetése is olyan volt - kötelez az udvariasság, ergo nem fog hisztizni, nem lesz alattomos, nem támad hátulról mellbe. Ez alól is vannak kivételek, de egyébként a tétel igaznak bizonyult az elmúlt évek során.
A mostani főnököm nő. Első látásra nagyon bejöttem neki, mint munkatárs, és hamar rájöttem, hogy ha korrekt módon csinálom a dolgomat, annak látszatja van, megbecsülésileg és juttatásokban egyaránt. Gondoltam, eljött végre az én időm, itt egy olyan munkahely, ahol éppen azokat a tulajdonságaimat becsülik meg, amikre máshol rá se bagóztak.
Tündi, a főnököm egy angyalnak bizonyult. Sosem voltam oda a munkahelyi barátkozásért, de vele valahogy annyira összestimmeltünk, hogy sokszor csináltunk közös programot, vásárlásokat, az ő javaslatára a munkaidőből lecsípve. Sosem parancsolt, mindig csak kért, és problémás esetekben kompromisszumkésznek bizonyult. Egy szó mint száz, remekül megértettük egymást. Hamar egyértelművé tette, hogy nem beosztottjának, hanem munkatársának tekint.
Nem mintha pesszimista lennék, de valahogy túl tökéletesnek tűnt minden, úgy éreztem, kell valahol lennie minimum egy buktatónak. Néhány hónap alatt ki is derült, hol vannak a buktatók.
Tündi elvált, de az exférjével közösen vezetik a vállalkozást, úgymond barátokként váltak el, és bár mind a kettő mással él azóta, üzleti ügyeik közösek. (Lelkük rajta, bár én nem így csinálnám.) Az első pofon az volt, amikor kiderült, hogy Tündi exe nem tudja, hogy én mennyit keresek. Nem kell csillagászati összegre gondolni, mert attól azért nagyon távol állok, a lényeg, hogy Tündi nem mondta meg az exnek, hogy mennyit kapok kézbe (a bejelentett összeg persze csak papíron megy, mint szinte mindenhol), ugyanis fél, hogy sokallná az összeget. Mikor ezt megtudtam, lefagytam, egyszerűen nem tudtam hogyan reagáljak. Pláne, mert indirekt módon tudtam meg, Tündi elszólta magát véletlenül.
Aztán nem sokra rá egyszercsak nem kaptam meg az utazási támogatást (aka benzinpénz), amit Tündi ajánlott fel még a legelején. Vártam vagy két hétig, utána amikor az autó szóba került, finoman utaltam rá, hogy ezzel még nem számoltunk el. Tündi "tudom!"-mal reagált, de valahogy furcsa volt az egész szitu, és utána sem történt semmi. Aztán kb. egy hónapra rá kiderült számomra, hogy benzinpénz nem is lesz többet, mert az ex megvétózta. Csak éppen Tündi "elfelejtett" szólni erről. Inkább megvárta, míg magamtól rájövök. A kép akkor állt össze, amikor Tündi vidékre utazott két napra, és akkor volt esedékes a számlák leadása. Én mondtam, hogy akkor odaadom majd a számlákat az exnek, mire Tündi elég hevesen tiltakozott, hogy azt ne tegyem. Ekkor esett le a húszfillér, hogy itt a beígérttel ellentétben nuku támogatás. Majd jöttek sorban a megszegett ígéretek. Nyolc óra helyett hat órára jelentettek be, x összeg helyett y-nal.
Az i-re Tündi hangulatváltozásai tették fel a pontot. Eleinte fel sem tűnt, hogy a kelleténél kissé többször van maga alatt, hiszen azt láttam, mennyi dolga van, hogy sosem ér a végére, sokszor még éjjel is dolgozik, természetesnek vettem, hogy szinte mindig fáradt és kimerült. De amikor akár fél órán belül változott vihorászós jókedvűből olyan mufurccá, hogy szinte hozzá se lehetett szólni, akkor azért már elképedtem, és nem értettem, hogy mi történt, hiszen a köztes időben csak velem beszélgetett és csak munkáról. Mi a fene történhetett vele? Volt úgy, hogy a kilenc óra alatt, amit együtt töltöttünk, többször is megjárta ezt a hullámvasutat, hol jókedvűen beszélgettünk, hol megsemmisítő pillantást vetett rám ha csak egyetlen szót is szóltam, jelezve, maradjak kívül a körein. Enyhén fogalmazva: nem tudtam követni ezeket az érzelmi változásokat. Főleg mert ezek egy idő után a munkára is kihatással lettek, pl. nem tudtam vele egy fontos dolgot megbeszélni, mert nem jött be az irodába vagy két napig, és közben persze a munka is csúszott, és a vége nagy kapkodás lett. Kénytelen voltam ráeszmélni, hogy a cégnél szinte semmi sincs rendesen megcsinálva, mert ha Tündire rájön ez a rosszkedv, akkor magasról és mindenre, ennek folyományaként ezer dolog van félbe-szerbe hagyva, ezer dolog nincs elintézve, és a többi. Emiatt több olyan fontos megbízást nem kapott meg a cég, amelyek közül akárcsak egy is hosszú távra adott volna biztos megélhetést nekik is, meg nekem is.
Most nem tudom, mit csináljak. Itt az első olyan munkahely, ahol - látszólag - megbecsülnek. Ahol tényleg önmagam lehetek, és nem egy betanított biorobot, mert - elvileg - számítanak a kreativitásomra, a munkabírásomra, és talán emberileg is kedvelnek. Az első olyan munkahely, ahol azt éreztem, önként túlórázok, nem elvárásból, mert én szeretnék kész lenni a munkával, és én szeretnék tökéletes anyagot letenni az asztalra. Az első olyan hely, ahol bizalmat szavaztak, jó adag felelősséget is adtak mellé, és mindezt élvezem. Csak valahogy kezd tele lenni a hócsukám az efféle furcsaságokkal, és kezdek nem megbízni Tündiben. Ha viszonylag rövid idő alatt több sunyisága is kiderült, ki tudja, hány ilyen lesz még? Azt mondták, számítsak rá, hogy hosszú távon szükségük lesz a munkámra, amitől persze dagad a májam, de más dolog az elmélet és más a gyakorlat.
Tudom, az erőviszonyok korántsem kiegyenlítettek, mert szimpátia ide vagy oda, ő a főnök, én meg a beosztott. De egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a biorobotságnak is megvannak a maga előnyei. A maga nagyon határozott előnyei.