... mert a végén még megkapod.

A Jóistennek, a Sorsnak, vagy Fortunának köszönjem-e, hogy ma végre felnyílt a szemem, nem tudom.

Van egy srác, akit hogy úgy mondjam, kinéztem magamnak még tavaly nyáron. Lassan egy éve már. Nagyon úgy tűnt, hogy az érdeklődés kölcsönös, amitől repkedős hangulatom és igen víg kedvem lett, főleg, mert ez az érzés évekkel azelőtt kapott el utoljára, és akkor sem sikerült valami túl jól a kapcsolat.

Egy szó mint száz, egy igen ígéretes kezdet után (randik, nagy beszélgetések, flörtölés ezerrel) a srác hirtelen nagyon is visszavett a lendületből. Hogy nem értettem, az enyhe. Aztán azt kellett észrevennem, hogy kicsit furcsán viselkedik: egyik találkozásunkkor kenyérre lehet kenni, kezemet fogja, flört, stb., rá két napra keresztülnéz rajtam, mint egy idegenen. Ezt folyamatosan eljátszotta, egy idő után - talán nem csoda - nagyon összezavarodtam. Még párszor ezt eljátszotta, és már nem csak zavart voltam, de ingerült is; mit szórakozik velem?! Önvád: én csesztem el valamit, én váltom ezt ki belőle? Mit ronthattam el?! És így tovább, és így tovább.

Ma azonban egy olyan beszélgetésben volt részem, ami végképp felnyitotta a szemem. Ez a srác ugyanis - jobb napjain, amikor nem nézett rajtam keresztül, no meg ismeretségünk kezdeti részében - maga volt a tökély. Mr. Right személyesen. Udvarias, intelligens, humoros, kedves, odaadó, nagyvonalú, magabiztos, és még sorolhatnám. És ma, alig néhány órája kiderült, hogy az egész csak álca.

Olyan emberektől tudtam meg róla olyan dolgokat, akik őt nálam ezerszer jobban és régebbről ismerik, és nincs okuk sározni őt előttem. Kiderült, hogy az ő kedvessége, udvariassága csak egy ócska ruha az igazságon, miszerint sunyi, rendszeresen hazudik,  arrogáns és végtelenül beképzelt. Példákkal sűrűn alátámasztva, megkérdőjelezhetetlenül. Olyan jellemhibáival találkoztam most szemtől szembe, hogy szinte szégyellni kezdtem magam: én akaram ezt az embert? Na neeem, az nem is én voltam, hanem valaki más lehetett.

A szerelem vak, mondják, és ha eddig soha, hát most teljesen igazolva látom ezt a tételt. Vak voltam, de teljesen. Viszont nagyon szerencsés vagyok, mert ha megkapom, ami után annyira vágyakoztam, mérhetetlenül nagyobb sebeket szereztem volna a "nem kellek neki" kezdetű népi siratónál.

Érdekes, de még csak csalódottnak sem érzem magam, sokkal inkább megkönnyebbültem. Persze tudtam én, hogy nem engem akar, ez azért elég nyilvánvaló volt, de magyarázatot kaptam végre minden olyan részletre, ami bosszantó vagy érthetetlen volt az elmúlt kb. egy év során. És lehet hogy öntelt dolog ilyet kijelenteni, de akkor is: jó érzés, hogy nem én vagyok a selejtes, hanem ő.

Remélem, azért legközelebb jobban választok...